Lauren Beukes: Moxyland

Világfelépítés: A Moxyland egy jövőbeli világban játszódik, ahol a nap 24 órájában elárasztják az embereket a reklámok. Az embereknek (bár inkább a felnőttek) a telefonjukban lévő SIM kártya az azonosítójuk. Az emberek elég sok dolgukat elektronikusan intézik. Szinte minden ember játszik valamilyen virtuális játékkal, vagy valóságos szimulációval. A cím maga is egy játék, ami eredetileg gyerekeknek, vagy tinédzsereknek készült, és ahol nem ám a jóra nevelés, vagy bármire is való nevelés a cél, hanem a kegyetlen előrejutás a másik karakterének a püfölésével és megölésével. Egy ilyen technofüggő világban hálózatról való lekapcsolás felér egy tragédiával, a végleges kiiktatás meg szó szerint akár halállal is.

Karakterek: A 4 főhős közül igazán csak kettő jött be. Az egyik Kendra, akivel együtt lehetett érezni, mert ő tipikusan az a személyiség, aki még keresi a helyét, önmagát. Még nincs elegendő önbizalma, hogy teljesen önálló legyen. Kell neki egy pasi, hogy megmondja, mit tegyen, mondhatni irányítsa, amikor ő bizonytalan a dolgokban. Egyedül nála tapasztalható a regény során valami fejlődés, mivel a végére a saját lábára áll, és elhatározza, hogy önálló életét fog élni, és nem támaszkodik többé teljesen másokra, főleg pasikra nem, akik csak kihasználják. Lehet, hogy ezért jelentkezett egy reklámcég kísérleti nyulának, aminek keretében a testébe ültetett nanobotok segítségével feljavítják az érzékelését és gyorsabban gyógyulóvá teszik többek közt. Emellett ő egy tehetséges, feltörekvő művész, fotós, aki híve a régi technikájú fotózásnak. Az Önarckép című műve belopta magát a szívembe, annyira kifejező lehet a kép. A másik főhős, aki bejött, az Lerato, akinek a személyisége volt számomra szimpatikus. Egy törtető, racionális, tehetséges programozó, aki egy nagy neves cégnél dolgozik. Egyedül neki nevezhető jónak az anyagi helyzete a többi főhőshöz viszonyítva. Nagyon önálló, erős akaratú, gúnyos-csípős humora mellett néha képes szárazon, kegyetlenül egyszerűen is fogalmazni. Magánügyeiben is praktikus, mivel a rövidtávú, egyéjszakás kapcsolatokat preferálja inkább, főleg ha munkahelyen belüli az a viszony. Kényelmes és jómódú élete ellenére, mégis vállalkozik

A két fő férfi karakter kevésbé jött be. Toby számomra szimplán idegesítő volt, pofátlan, drogos, mindenlébenkanál, felelőtlen, olyan semmitevő típus, aki nem szereti a komoly munkás oldaláról megfogni a dolgokat, inkább szórakozik, vagy lázadni próbál valamilyen obszcén módon ahogy ő is teszi a blogjával, aminek már a neve is kiakasztónak van szánva. A sajátos rámenős stílusa ellenére viszont egy jó újságíró és közvetítő, aki mindig megragadja a lehetőséget, hogy élőben közvetítsen dolgokat, pláne azok botrányosak. Tendeka sem volt annyira szimpatikus, mert bár egyetértettem azzal a nézetével, hogy valamit tenni kéne ez ellen a reklámosított, diktatórikus, ellenőrző rendszer ellen. Csak nála az volt a baj, hogy nem volt meg hozzá a megfelelő technológiája, meg kapcsolatai, meg mint kiderült, vagy inkább sejthető volt, eleve kudarca volt ítélve a vállalkozása. Meg azt nem értem, hogy hallgathatott egy számára csak a neten megismert személyre, aki meg ki tudja, hogy ki lehet. Itt is csalódtam Tendekában, mert itt vált világossá, hogy milyen naiv és felkészületlen egy lázadáshoz. Sajnáltam szegényt egész végig, főleg a végén, mert bár ő egy jó családi helyzetből jött, mégis megpróbált küzdeni a szegényekért, az elnyomás ellen. Csak nem volt hozzá szerintem eleve elég rafinált, jó önkontrollos, gyanakvó, meg elég átgondolt és szervezett. 

Történet: Nekem igazán a többszempontos (4 főhős) elbeszélés tetszett, más-más nézőpontból ismerhettük meg a történéseket és a többi szereplőt is. Így kicsit teljesebb, komplexebb képet kaptunk a Moxyland világáról. A történet összetevői közé tartoznak a következők: brutalitás, humor, sok káromkodás, meg szlenges kifejezés, problémás sorsok, küzdelmek az élettel és a társadalommalAz események eléggé tempósan haladnak, a végé felé pedig egyre rövidebbek lesznek a fejezetek (egy fejezet egy főszereplő szemszöge az eseményekről), így kicsit felgyorsul, felpörög minden. Majd a legvégén következik a többszörös csattanó. A könyv vége kicsit sokkoló és váratlan volt. Kiderült, hogy a túlélési esély sokszor a véletlen műve, van amikor meg csak simán a legerősebb, legszívósabb, legalkalmazkodóbb tudja túlélni. Darwin meg a kiválasztódás törvénye itt is érvénybe lép egy kicsit.

A könyv végén, amiért még inkább beleszerettem a könyvbe, azok az extrák. Az írónő leírja, hogy milyen valós események, cikkek, baráti beszélgetések inspirálták a Moxyland megalkotásában, amikből kiindulva megszülettek a regény egyes elemei. Ez a rész számomra elég tanulságos volt, hogy akár egy kiállítás tárgya, vagy egy provokatív színi előadás is adhat ihletet. A kis Moxy sablon, meg a figura elkészítésének leírása már csak egy meglepő és örömteli hab volt az amúgyis 5 csillagos „tortán”, amiért köszönet az Ad Astra Kiadónak, hogy lehetővé tette, hogy kézbe vehessük és egybe befalhassuk a könyvet nem törődve a cukortúladagolási tünetekkel, ami a könyv végének a keserű szájíze ellenére sem csökken.

Történet: 5/5 pontból 

Karakterek: 5/5 pontból 

Kedvenc karakter: Lerato, Kendra 

Tetszett: a reklámosított világkép ábrázolása, a nanotechnológia leírása, az aitok (robotszerű nanotechnológiás rendőrkutyák), a játék a kis Moxy figurákkal, a sokkolóan meglepő végjáték, az extrák a könyv végén stb. 

Nem tetszett: - 

Borító: 5/5 pontból 

Kiadás: Ad Astra Kiadó, 2013. 

Oldalszám: 312